Főoldal : Hírek : 2010. : Hírek 2010. November : Nov.8. Varga Rita tudósítása Vietnamból. Hanoi

Varga Rita tudósítása Vietnamból

2010. november 8. Hanoi

Szeptember 8-án izgatottan indultam Újszászról. Nagy utazás várt rám. Ösztöndíjasként Vietnám fõvárosába, Hanoiba jöttem vietnami nyelvet tanulni. Megérkezésem óta már két hónap telt el, de számomra mintha csak két hét lenne. Az idõ gyorsan repül, de rengeteg új, szokatlan és jó dolog történik velem. Persze nem mondhatom azt, hogy minden tökéletes, mert mint minden dolognak, országnak, városnak megvan a maga jó és rossz tulajdonsága is.

Tanulmányi ösztöndíjasként heti négy alkalommal járok iskolába, napi három nyelvórám van. Az osztályomban francia, mongol, orosz, észak-koreai és lengyel diák is tanul. Nagyon szeretem ezt a nemzetközi atmoszférát. Az oktatás nem rossz, de sok diák nem jár be az órákra, és ha bejönnek, akkor sem tudnak semmit sem, ezért nagyon lassan haladunk.

A kollégium jó, a szobatársam egy mongol hölgy, aki már kutatóként tartózkodik itt, a vietnámi nyelvtudása perfekt, ezért gyakran kér(het)ek tõle segítséget, ha valamit nem értek. A kollégium elõször nagyon furcsa volt, hiszen itt Vietnámban a falon gekkók szaladgálnak (nem csak kint, hanem a lakásban is), ami itt megszokott, de számomra nem az, ezért elõször kicsit megijedtem, de már megbarátkoztam velük.

Megérkezésem után egy héttel tudtam elõször lábtoll-labdázni. Az egyik este a portással játszottam, amikor két vietnámi fiú megjelent, és meghívtak a klubjukba. Ha van kedvem, akkor edzhetek velük, és csatlakozhatok a klubhoz. Másnap már ott voltam az edzésükön. Kint játszanak, az egyik fõút melletti téren (persze ez is szokatlan volt nekem, mivel mi mindig csarnokban edzettünk), nagyon szokatlan labdával. Sokkal nehezebb és gyorsabb ez a labda, mint a tollból készült. 1993 óta játszanak ezzel a labdával Vietnámban, nagyon nehéz irányítani (még a vietnámiak is ezt mondják), ezért kezdetben semmi sem úgy sikerült, ahogy azt szerettem volna (habár még néha most is így van). Az elsõ edzésem mindössze 30 percig tartott, mert a magas páratartalom és meleg miatt (gyakran 38-40 fok volt) nem kaptam levegõt, de ez már nem okoz problémát, hiszem már ide is beköszöntött az õsz.

Körülbelül három hét itt-tartózkodás után részt vehettem egy versenyen is, játékosként. Nõi egyéniben indultam, de az igazat megvallva, talán ez volt az egyik eddigi legrosszabb versenyem (két hét edzés után, ezzel a nagyon furcsa labdával). Reggel fél hétkor találkoztunk a többiekkel és együtt mentünk a versenyre. Már a megérkezésünkkor mindenki megnézett (habár mindenhol ez van), hogy európai és lány vagyok (gondolhatták mit keresek én itt). Egy órás bemelegítés után pontosan nyolc órakor kezdtük a versenyt, persze az enyém volt az elsõ meccs. Azzal a lánnyal játszottam, aki késõbb az egész versenyt megnyerte. Mindenki ezt a meccset nézte, amitõl jól bepánikoltam, és nem sikerült semmi sem, még az sem, ami otthon mindig sikerül. Persze nagyon kikaptam. Ezen a versenyen mindössze egy szettet játszottunk 25 pontig. A meccs után eléggé elkeseredtem, de a többiek megvigasztaltak, hogy tudják, milyen nehéz nekem ezt a labdát irányítanom. A versenyen mindenki nagyon kedves volt hozzám. Sok új és nagyon érdekes emberrel találkozhattam, például igazi "legendákkal", akiket mindenki nagyon tisztel a vietnami lábtoll-labdázásban.

Október közepén lehetõségem volt elutazni Vinh citybe. (Hanoi-tól 400 kilométerre van ez a város). Itt tartották a nemzeti lábtoll tornát. Találkozhattam a vietnámi válogatott játékosokkal, akik nagyon meglepõdtek, amikor megláttak itt, de mindenki csak mosolygott. Ezt a versenyt úgy tudnám leírni, hogy egyenlõ egy világbajnoksággal. Mindenki (csak profi játékosok voltak, akik tényleg ebbõl élnek!) úgy játszik, mint a vietnámi válogatott. Egy-egy aranyérem nagyon sok pénzt jelent, ezért hatalmas küzdelmeket láthattam. A verseny maga nagyon érdekes és jó volt, de az idõjárásról ezt már nem mondhatom. Volt olyan nap, hogy térdig érõ vízben kellett sétálnunk a szállodától a csarnokig, a sok esõ miatt. Ettõl eléggé megijedtem, mert a tévében csak arról lehetett híreket hallani, hogy Nghe An tartományban, ahol Vinh city is van, az esõ és magas vízszint miatt sok ember meghalt és sok ember el lett zárva a külvilágtól. Nagyon megijedtem, hogy nem tudunk visszautazni Hanoiba, de a barátaim megnyugtattak, hogy ez biztonságos hely, nem lesz semmi gond. Így is lett, haza tudtunk jönni (azt hiszem nem is kell mondanom, mennyire megörültem Hanoinak).

Ha idõm engedi, mindig megyek edzésre, de sajnos még nem tudok arról beszámolni, hogy a vietnamiak hogyan is edzenek, mert mindenki csak játszik, nincs edzõ, nincs bemelegítés, de igyekszem megfejteni a technikájukat.

Varga Rita