Magyar tengó

2019.09.14. Nemzeti Sport

Vincze András publicisztikája

Nemzeti Sport 2019.09.14 23:59

Királyafta ér!

Emlékszik még valaki erre a grundszabályra?

A múltkor csodát láttam Vác határában: a kerékpárút egyik kiszélesített felén, a szélesre simított betonplaccon négy srác játszott – tengóztak! Úgy, mint anno a magamféle és velem egykorú fiúk (sõt, néha lányok is) a hetvenes-nyolcvanas években.

S ha már itt tartunk, akkor fontos kérdés ez is: emlékszik még valaki a tengóra?

A tengó ugyebár a lakótelepi srácok egyik legegyszerûbb játéka volt: a krétával megrajzolt hatalmas négyszögbe négy mezõt kellett húzni (mindegy volt, hogy egyenes a vonal vagy kicsit girbegurba, sõt a csálé csíkokkal még izgalmasabb volt egy-egy szett), keresztbe kellett szerválni, majd egy, két vagy három érintés után (lakótelepe válogatta a szabályokat) lehetett pöccinteni, emelni, helyezni a labdát a tetszõlegesen kiválasztott mezõben álló riválishoz. S miután kiesésre ment a meccs, ezért az ügyetlenebbek erõs hátrányban voltak – de ez volt anno a grund kemény törvénye. Bevallom, a tengó szabályainak minden egyes részletére már nem emlékszem, arra viszont biztosan, hogy ha a labda a határvonalakat érintette, akkor az „afta” volt, míg a bizonyos „királyafta” a négy pályaszelet középsõ találkozásának metszéspontját jelentette. Ha „aftát” ért a labda, az plusz két pontot ért, ha „királyaftát”, akkor négyet. Az is biztosnak tetszik így, az idõ ködén át, hogy nem lehetett letalpalni a labdát a szemben vagy oldalt lévõ rivális négyzetébe.

Nos, nem tudom, elég jól leírtam-e ennek a grundjátéknak a lényegét. Mindenesetre nem múlhatott el úgy nap, hogy ne húztuk volna újra vöröses tégladarabokkal a vonalakat, ugyanis a cipõtalpak elég hamar elkoptatták a pálya kontúrjait – a beton meg a cipõtalpakat. És akkoriban nagy pofonok is jártak otthon a lyukas lábbeliért, mert anno még nem az a világ járta, hogy egy-egy akció keretében két-három csukát is vehetett valaki egy áráért, sõt arra az egyre is úgy kellett a szülõknek összekuporgatni a forintokat. Viszont ahogy nõtt a lyuk a cipõtalpon, úgy lett az emberfia egyre technikásabb.

És ide is szeretnék ezzel a történettel kikeveredni. A Vác határában tengózó srácok is tudták mindazt a finomságot ebbõl a játékból, amit réges-régen mi is: okszival áttenni a labdát, cipõorral vagányul átpöccinteni, de úgy, hogy ne pattanjon magasra, hanem az aszfalthoz simulva csússzon meg a laszti, vagy megnyesni külsõvel, szélsõ, netán a hátsó vonalra („afta”), avagy pont középre („királyafta”).

S azon a váci aszfaltplaccon láttam olyan mozdulatot is ezektõl a mai fiataloktól, amit mi is annyira kedveltünk: a mellmagasságba érkezõ labdát felemelt, nyújtott lábbal „tologatták”. No, bizony éppen úgy, mint néhány hónapja a fehérváriak játékosa, Pátkai Máté, aki a Horvátország elleni Európa-bajnoki-selejtezõn így, talppal megtolva a labdát szerezte a gyõztes gólt. S ha most felidézem a válogatott középpályás akkori magyarázatát, olybá' tûnik, mintha azt is mondta volna, hogy villámgyors mozdulata a tengózásból hozott öröksége is egyben. Ha erre rosszul emlékszem, akkor azt most bocsássa meg a világ, de utólag is jó beleképzelni abba a jelenetbe a gyerekkor egyik legszórakoztatóbb játékának egyik ajándékát.

Sokszor mondjuk ugyanis, hogy vannak a magyar labdarúgást védjegyessé tévõ mozdulatok. Szerintem például kötényezésben voltunk olyan jók, mint a brazilok, míg cipõorral, azaz spiccel senki a világon nem lõtt akkora gólokat, mint azok, akik – mondjuk – a Sörgyár-pályán tanulták a futball ábécéjét (köztük a nyolcvanesztendõs kora felett is edzésre járó, s a SZÚR-okon a mai napig biztos kezdõ, egykori nép- és Nemzeti Sport-os futballrovat-vezetõ, Várkonyi Sándor, a Sanyi bá, akit érdemes lenne az ilyen-olyan focisulikba meghívni, hogy megmutassa, hogyan kell lendületbõl, spiccel bevarrni a labdát a jobb vagy a bal felsõbe).

Most nem szeretném újrakezdeni, amit korábban már ugyenezeken a hasábokon megírtam. Mármint, hogy anno mennyivel jobb volt a betonon focizni, mint manapság a számítógép elõtt ülve gombokat nyomogatni (csak remélni tudom, hogy tengó-videojáték még nincs), de azt még a legmeredekebb álmomban sem hittem volna, hogy ilyen krétarajzos, poros pályán látok majd labdázni gyerekeket – azonban megtörtént a csoda!

Hozzáteszem, amennyire jó így nosztalgiázni, azért illik kinyitni a szememet. Hiszen láttam már teqballasztalt strandon, kiscsapatok pályái mellett, iskolaudvaron, mondhatom tehát, hogy ezzel a magyar találmánnyal – amely fantasztikusan népszerû világszerte – igencsak hatékonyan modernizálódott a tengó is, s manapság nincs gátja annak, hogy technikás legyen a magyar gyerek.

Sõt, a minap a népszerû videomegosztó oldalon felfedeztem a lábtoll-labdát, amely – ha hinni lehet a híradásoknak – egyre inkább hódít a fiatalok körében, ráadásul ebben a mezõnyben a lányaink még szebb eredményeket produkálnak, mint a focival szinte kizárólagosan együtt emlegetett fiúk. S hogy ne szaporodjék feleslegesen a szó: a lábtoll-labdához sem kell más adott esetben, mint egy rajzolt pálya, egy kifeszített zsineg, s maga a laszti, ez a furcsa lapos orrú, tollas „jószág”, amelynek ára három-négyezer forintot kóstál az ilyen-olyan webáruházakban. Nem olyan nagy költség tehát.

Az már más kérdés, igaz, nem elhanyagolható, hogy tudhatnak bármilyen téren tanult trükköt a srácaink, túl sokat sem itt, sem ott nem kellett, nem kell futni (s a magyar labdarúgásnak fizikailag is van elmaradása, ugyebár). Ugyanakkor nem lenne haszontalan, ha a fiatalok – ha már grundfutballra adják a fejüket – megismernék a játék s egyáltalán a játszás logikáját. Nem véletlenül mondják, aki nem tud kártyázni, futballozni sem tud, és ez igaz, hiszen a pályán is fejben dõlnek el a nagy dolgok: egy finoman megtalpalt, spiccel „megpendített” labda, külsõvel odanyesett passz a kombinációs készségen múlik, az ezredmásodpercnyi reflexen, s egy ilyen mozdulat afféle túlélése az eseményeknek, amelybõl gyõztesen kell kikerülni. A tengózónak meg kell tanulni testtel cselezni, kimódolni azt, amit az igazán nagyok tudnak, mármint, hogy erre néznek s arra passzolnak, pókerarccal odaállni a labda mögé, majd benyesni a hálóba – szóval ehhez a rafinériához mind-mind kell az (is), amit azokban a téglacsíkozású négyzetekben lehet(ett) elsajátítani, s ezek az ösztönös mozdulatok kísérnek el aztán egy-egy tehetséget is odáig, hogy késõbb tíz-, húsz- vagy akár nyolcvanezer ember álmélkodása és olykor õrjöngõ ünneplése mellett szerezzen különleges gólt.

Nekem ez a furfang (is) a magyar tengó lényege. Ezen merengtem el, ahogyan néztem a váci srácok játékát, és nem azt éreztem, hogy õk afféle csodabogarai ennek az internetvibráló környezetnek, hanem épphogy õk voltak azok, akik a jókedvükkel, a betonhoz csapott cipõjükkel, az olykor messzire elrúgott labdával a természetességét adták vissza a világnak.

Jól nyomták. Volt „afta”, volt „királyafta”, volt vita azon, hogy „ér-e letalpalni”, vagy lehet-e szervából „izomból” megrúgni a labdát – és oksziztak, perdítettek, nyestek, átemeltek, fejeltek, hangosan dühöngtek és önfeledten röhögtek.

A grund él – fiatalok járják rajta a magyar tengót.

Forrás: http://www.nemzetisport.hu/minden_mas_foci/magyar-tengo-vincze-andras-publicisztikaja-2721935